#2 - Biennálé

E hét szerdája rettentő meghatározó volt számomra. Egy sima munkanapnak indult, de már korán reggel rohant hozzánk a munkatárs, hogy ugye ráérünk délután 17.00-től, mert szeretné, ha elmennék egy előadásra. (Az ismerőse volt az előadó és félt, hogy nem lesz elég ember...) Igent mondtunk, de aztán alig telt el egy óra, amikor újból hasonló eset játszódott le: ráértek most? Mert színházi biennálé van és az egyik valószínűleg csecsemőszínházas bábelőadásra kell a közönség. El is visznek minket. Hát mit volt mit tenni... :D Na nem mintha gond lett volna részemről: örültem, hogy elszakadok a munkából.

Már önmagában az odaút is kisebb élmény volt, mert aki elvitt minket az egyik legnagyobb név napjainkban a gyermekirodalom kutatása területén (és amúgy a felesége volt az bizonyos munkatárs).

Megérkezve kiderült, hogy az előadás nem színművészetis lesz (arról lecsúsztunk), hanem maga a Kolibri Színház igazgatója és a társulatának tagjai beszéltek a Small Size színházakról, a hazai és külföldi tapasztalataikról, na meg a témában végzett kutatások eredményeiről, illetve hát magáról a témáról. Elképesztően érdekes volt. Hozzám rettentő közel áll a színházi világ, még ha manapság el is távolodtam tőle jócskán. Középiskolás koromban nagyon szerettem színházba járni, imádtam az atmoszféráját, talán ebből is adódik, hogy egyetemista éveim elején magyar szakon színháztörténet szakirányt választottam. De a lényeg: rettentő nagy energiával töltött fel ez az előadás. Ráébresztett arra, hogy még mindig mennyire szeretem a színházi világot, hogy mennyire átlagos is az életem és mennyi mindent tennék még szívesen.

Erre tett rá még egy lapáttal a délutáni előadás. Ott a kisgyermekek és a mese kapcsolatáról volt szó. Az előadás maga nem volt egy nagy szám, többször is hallgattam már ilyet, hasonló megállapításokkal és lényegében olyan is volt, mint az egyik kurzusom egy órája. De nem tudom nem unni ezt a témát sem. Arra jöttem rá, hogy sokkal nyitottabb vagyok minden olyan téma és foglalkozás felé, ahol kisgyermekekről van szó. 

A bennem lévő ösztönök elképesztő erővel ágaskodnak felfelé és alig bírom visszafojtani őket. Nehéz dolog ez, de olyan bizonytalan az élet, annyira eltérő nézeteket vallunk néha gyermektémában a párommal, hogy igyekszem nem gondolni rá. Csak ez így szétfeszít belül.

Később mikor átbeszéltük az élményt a munkatárssal, akkor megjegyeztem, hogy engem világéletemben érdekeltek ezek a témák: a pedagógia, a pszichológia, a szociológia... Mire fel megjegyezte, hogy a mesterképzés után elmehetnék valami neveléstudomány irányba, mert a könyvtáros szak önmagában nem elég. Azóta se hagy nyugodni ez a gondolat. Ellenben azzal is tisztában vagyok, hogy újabb két-három évet lehúzni valahol ebben az oktatási rendszerben kész rémálom lenne. Elegem is van a tanulásból kissé, mégis... Publikálhatnék és foglalkozhatnék olyan témákkal, amik érdekelnek.

Másrészt. Terveim vannak. Szeretnék külföldre menni. Szeretnék Izlandra költözni. Lehet, hogy csalódás lenne, de most úgy érzem, azt ott a béke a szigete. Azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy akár ott is tanulhatnék tovább vagy épp valami mást. Annyi a kérdőjel, de most úgy érzem, egyáltalán nem akarok itthon maradni...